A teremtésünktől napjainkig tartó utat végig botladoztuk, de igazán akkor estünk orra, mikor gonosznak ítéltük lényünk azon részét, mely fennmaradásunkat biztosítja. Szinte még világra sem jöttünk, mikor a fát, melyről a butaság gyümölcsét fogyasztottuk, a tudás fájának kereszteltük. Évezredek alatt gyökeret vert bennünk az a tévhit, hogy a tudás magasztos lényünk sírba eresztő kötele. Eközben olyan paravánt építettünk a butaságnak, mely mögött észrevétlenül rohadt.
Ha facsarta orrunkat a bűze, kölnit használtunk vagy kendőt kötöttünk arcunk elé és kegyetlenül bántunk azokkal, akik félre akarták hajtani az álszentségből szőtt fátylat. Istent hazudtunk magunknak, olyan istent, ami mindezt elnézi. Amikor pedig rájöttünk, hogy nincs olyan isten, ami ezt elnézné, azt hazudtuk, hogy nincs isten.
Most éppen azt hazudjuk, hogy van anyag, sőt, csak az van.
Úgy szenvedünk az útvesztőben, hogy még látjuk az útközben elszórt kavicsokat, de ki mer visszafordulni, mikor kórusban üvöltik a próbálkozóra, hogy maradi, hogy szembe megy a fejlődéssel és hogy nem a bejáratot, hanem a kijáratot kell keresni.
De mi van, ha létünk rafinált labirintusán csak egy nyílás van?
Talán az egyház segíthet, de mit kezdjünk egy olyan gyülekezettel, mely népszerűségének zálogát az azonos neműek esketésében és ellenségei keblére ölelésében látja. Elég hosszú ideje tesszük nevetségessé papjainkat ahhoz, hogy zavarodottságukban inkább nekünk próbáljanak megfelelni, mintsem a mindenhatónak. Így elvesztettük azokat, akik meghalnak a hitükért, cserébe megkapjuk azokat, akik ölnek a hitükért.
A romlást csak akkor vesszük észre, ha nagyléptékű, ezért lábujjhegyen tipeg.
Ha a kereskedelmi tévézés, az újságírás és a politikai párbeszéd jelenlegi formáját megmutatnánk harminc évvel ezelőtti önmagunknak, elhánynánk magunkat, de miután a kárhozat lassan halad, pusztán állandósult gyomorémelygést érzünk. A rombolás minden formája elítélendő, de higgyük el, ha holnap az összes óriásplakátot miszlikbe aprítanánk, egy ország lélegezne fel.
Politikusaink, következményei és nem okai a folyamatnak. Aki cserélgetésükben látja a megoldást, nem vette eléggé szemügyre a felhozatalt. Csak elenyésző részük jött természetes úton a világra, többségüket a közvélemény szülte és a statisztikai adatok formálták. Vagyis mi!
Észre kell vennünk, hogy nincs kizárólag önmagáért felelő ember és következésképpen nincs egyéni üdvösség sem. A görögöknek könnyű volt, mert saját képükre fabrikálták isteneiket.
Nekünk keresztényeknek nehezebb, mert mi isten képére akartuk agyusztálni magunkat.
Kevés dologgal ártottunk annyit, mint az álhumanizmusunk szülte féligazságokkal.
Figyelmen kívül hagytuk, hogy bűnbánat nélkül nincs bűnbocsánat. Erénnyé vált megbocsátani az ellenünk vétkezőknek, de elkerülte a figyelmünket, hogy ezt ők nem kérték.
Toleranciának hazudtuk konfliktuskerülő magatartásunkat, pacifizmusnak gyávaságunkat és befogadtunk olyan embereket, akik nemhogy nem kérték, hogy befogadjuk őket, még ránk is törték az ajtót.
Most, hogy a genderek a spájzban vannak és szorgos kezek ássák azt a lövészárkot, mely hálószobánkat készül kettészántani, kérdő tekintettel meredünk az ég felé, hogy mi történik velünk? Mondhatnánk, hogy aratjuk a felvilágosodás gyümölcseit, ha nem tudnánk, hogy az is csak az előzményeinek a következménye.
Legyen a romlás bármilyen nagy is, apró hibák eredménye. Reméljünk bármilyen nagy változást, apró léptekkel kell kezdeni. Teremtsünk olyan iskolákat, melyek rendben és tisztán tartása az ott tanulók feladata! Mindezek tükrében hamar kézzelfoghatóvá válik az a jelenleg rejtett probléma, hogy neveletlen felnőttek nem tudnak gyerekeket nevelni és rendetlen tanárok nem tudnak rendet tartani. Akkor lássunk neki olyan tanítók képzésének, akik képesek minderre és ha rendelkezésünkre állnak, becsüljük meg őket mindennél és mindenkinél jobban, mert ők a mi jövőnk zálogai!

Kassai Lajos
Kaposmérő, 2018. március 23.

Egy amerikai polgár huszonegy éves koráig nem fogyaszthat alkoholt.
Tizennyolc éves koráig nem élhet nemi életet, de nyolc éves korában dönthet a nemi identitásáról.
Egy bűnözőnek több joga van, mint az áldozatának. Egy tanárának kevesebb joga van, mint a diákjának. Szótárunkba került a megélhetési bűnözés és szétvált az igazság és a jog.
Gyermekeinket féltjük a drogtól, de nem tudjuk milyen tartalmakhoz férnek hozzá a neten. Féltjük a rossz társaságtól, de hagyjuk, hogy behálózza őket a Facebook.
A veszélyes hulladék szállítására és tárolására szigorú szabályok vannak, de a kereskedelmi tv-ket senki és semmi nem korlátozza a társadalmat mételyező szenny és mocsok sugárzásában.
Elszakadtunk a természettől és ezzel együtt elvesztettük természetességünket.
Ma már a vallásos ember is materialista. A karácsony bevásárló őrületté vált, a templomokat a plázák váltották fel. ”Még soha nem volt az ember ennyire szabad.” Szabadon választhatunk a szupermarketek közül és dönthetünk, milyen terméket teszünk a kosarunkba, de eszébe ne jusson senkinek, hogy zárva tartsanak vasárnap.
Korunk prófétái és felkent papjai a motivációs trénerek. Hitről és szeretetről prédikálnak, de nem istenben kell hinned, hanem önmagadban, nem a teremtett világ felé kell szeretettel fordulnod, hanem önmagad felé, nem az üdvösség a cél, hanem az anyagi világban való tobzódás.
A mobiltelefonok már kezdenek okosabbak lenni, mint felhasználóik.
Egy nemzet vezetőjét bárki bármilyen stílusban bírálhatja és szidhatja, le is válthatja, de próbálja meg egy kereskedelmi csatornával ugyanezt. Mára már világos számunkra, hogy míg civilizációnk maximalizálta szellemi képességeink kiaknázását és olyan kényelmessé tette életünket, hogy az már kezd kényelmetlenné válni, lelkünk az antikrisztus zsákmánya lett.
Büszkék vagyunk világméretű Disney-Land-ünkre, jól kiszórakoztuk magunkat, most már le kéne állítani a ringlist, csakhogy mindnyájan rajta ülünk.
A lelke mélyén minden ember tudja, hogy ennek a valamikor szebb napokat élt Föld nevű bolygónak nincs gazdája. Aki azt hiszi, hogy a globalizáció megtorpan, mielőtt felemésztené kulturális és biológiai környezetünket, téved.
Ne várjunk a cselekvéssel, hiszen a kőkorszaknak sem az vetett véget, hogy elfogyott a kő.
A Titanic süllyed, de vannak mentőcsónakok. A mikroközösségek válhatnak a józan ész, a természetközeliség Noé bárkáivá, reményt adva emberi mivoltunk megőrzésére. Ami rendkívüli módon megnehezíti a ladikokra való átszállást, az a gigantikus méretűvé duzzasztott egónk. Civilizációnk olyan kényessé tette derék polgárait, hogy komfortzónájuk legcsekélyebb elhagyása is forradalmi indulatokat válthat ki. Persze korunkban a lázadás is a virtuális térre korlátozódik. Egy kényelmes fotelból a világháló valamely virtuális bilijében egetrengető viharokat vagyunk képesek korbácsolni indulataink korlátlan szabadon engedésével. Lehetőleg álnéven, vigyázva, hogy az általunk felkavart fekália nehogy ránk is fröcssenjen. Megváltoztatjuk a világot, majd ez a megváltozott világ változtat meg minket. Ez mára olyan sebességet ért el, hogy sokan azt sem tudják már, hogy fiúk-e vagy lányok, de ha mondjuk tudnák, azzal se mennének sokra, mert ki mondaná meg nekik, mit is kezdjenek ezzel a felismerésükkel, mihez igazodjanak, ha nők, és mihez ha férfiak.
Hány meg hány mentőcsónakot láttam már elsüllyedni, mert senki sem evezett, mert össze-vissza eveztek, mert túl kevesen voltak, mert túl sokan voltak, mert nem tudták eldönteni, mi a helyes irány. Ennek ellenére itt állok én is, tökhéj ladikom orrában a háborgó tengert fürkészem és kérlelhetetlenül mutatom az irányt és könyörtelenül diktálom a tempót. Mögöttem erős és elszánt evezősök, férfiak és nők. Tudom, hogy nem vagyok különb náluk és hiszem, hogy nem bennem bíznak, hanem abban, amiben én is bízok.

Kassai Lajos
Kaposmérő, 2018. március 1.